Prológus

Sziasztok! Itt lennénk a Prológussal. Remélem nem nagy kérés, hogy hadjatok magatok után nyomot. akár egy komival, vagy pipával a bejegyzés alján:) 

Jó olvasást!:)

~Külső szemszög~

A telihold gyönyörű fényében úszott az egész völgy. Nem messze egy kihalt országút húzódott végig, ami a közeli kisvárosba vezetett melynek fényei innen is látszódtak, de hajnali egy óra lévén nem jártak arra a gépjárművek. Egy olyan személynek ki imádja járni a természetet és szeret sátorban aludni vagy hálózsákban a ropogó tűz mellett fekve a csillagokat kémlelni, ez a hely igazi kánnán lenne. És valóban, nyáron sokan jönnek el ide kempingezni, valamint télen is csodaszép látványt nyújt, de a látogatók száma évről évre fogy.
Jelen pillanatban nem volt látogatója a helynek, a tökéletes nyári éjszakát itt semmi más nem zavarta mint egy fekete bagoly huhogása mely éppen most vacsorázott meg, és megpihent az erdő szélén egy nagy magas fának vaskos ágán.. Bizonyára jóllakottságának adhatott hangot, ám hirtelen elhallgatott és fülelni kezdett. Egy átlagos ember nem valószínű, hogy észlelte volna. Mintha valami nagyon gyorsan száguldott volna a levegőben, nem sokára  két sötét alak rajzolódott ki a teliholdas éjszakában. Ám volt bennük valami különleges, repültek(!) mégpedig seprűn. Ahogy szélsebesen közeledtek a tisztás felé egyre jobban látszódott, hogy egy nő és egy férfi ül a seprűkön.
Ahogy leszálltak és elhalt az a zavaró suhogó hang, mit a seprűk okoztak, pár percig csak szapora légzésüket lehetett hallani.
-Tovább kell mennünk! - szólalt meg rekedtes hangon a férfi. A holdfényben csillogott a verejtékben úszó arca, rövidre vágott haja mely nappal sötét barna volt most feketének tűnt. Szemében fáradtság és valami megmagyarázhatatlan keménység csillogott, de ahogy a nőre nézett hirtelen ellágyult tekintete. Testtartása mindvégig tökéletes volt, minden mozdulata eleganciáról árulkodott. Finom anyagból készült talárt viselt minek az éjjeli fények ezüstös csillogást kölcsönöztek.
-Anthony. Drágám, nem bírom! Kérlek adj nekem öt percet, tudod hogy nem vagyok hozzászokva az effajta repüléshez, ráadásul a tériszonyom sem csillapodik. Szédülök! - s ebben a pillanatban kissé megingott, ám abban a pillanatban erős karok fonódtak köré hogy megvédjék.
-Óvatosan, a baba! Gyere üljünk le egy kicsit. - vezette kicsit arrébb a feleséget Anthony.
Meghúzódtak egy fa tövében, a nő mozdulatai is nagyon kifinomultak voltak valamint ruhája is hasonlóan ugyanolyan anyagból készülhetett. A kis csomagot mit eddig szorosan magához ölelt átadta férjének, majd leült mellé és elővette pálcáját. Varázsolt maguknak egy-egy almát és vizet.
Közben Anthony kitakarta a kis csöppséget aki édesdeden szunyókált mindeddig.
- Mond Rosemary! Gondoltad volna, hogy annyi sikertelen év után mikor már azt hittük nem lehet, Merlin segedelmével ilyen csodát kapunk az életünkbe? - kérdezte, habár választ nem várt.
Tudták jól, hogy a kislány mely lassan betölti első életévét, hatalmas csodának számít az életükben, igazi cáfolhatatlan Merlini csoda. Ugyanis az orvosok azt mondták nem lehet gyermekük. - Mi kis Hermionénk! Csak a ma éjszakát vészeljük át. Arany életet biztosítok számodra, semmiben nem lesz hiányod. A legtökéletesebb kis boszorkány a világon! - majd ránézett feleségére és folytatta, - Szépségét tagadhatatlan az anyjától örökölte, de reméljük tériszonyt nem kapott mellé... - mosolyodott el ifjonti csibészséggel.
- Ugyan,... - mondani akart még valamit Rosy, de csak elmosolyodott, ahogy a rettenthetetlen férjét nézte, ki oly óvatosan ölelte gyermeküket magához mint egy hímes tojást. Ám hirtelen valami nyugtalanító érzése támadt. - Jobb lesz ha tovább állunk!
De már késő volt. Abban a pillanatban egy fénycsóva száguldott el mellettük. A seprűikért már késő volt menni, így rohanni kezdtek be az erdőbe. Rosemary átvette az alvó gyermeket férjétől aki gyorsan előhúzta pálcáját és különböző átkokat kezdett szórni a háta mögé ahonnan folyamatosan érkeztek erre a "válaszok".
-Úgysem tudtuk örökké menekülni! Adjátok ide ami kell nekünk, vagy csúnyán megfizettek!- süvített egy eszelős férfihang.
De nem álltak meg, csak futottak tovább. Az erdő egy olyan sűrű része felé érkeztek ahova már üldözőik nem tudtak berepülni így előnyt szereztek maguknak.
-Ezhh... nee-heeem... meegy!! - lihegte a Anthony.
Nem volt meglepő az hogy ilyen hamar kifulladtak , mivel mindketten mar bőven 40 felett jártak. - Megkel velük vívnunk! Helyezd biztonságba Hermionét, visszajövünk érte! Nem akarom hogy bármilyen átok eltalálja!
Felesége kissé vonakodva bár, de úgy tett ahogy azt férje kívánta hisz ő is tudta nincs más esélyük csak ha harcolnak, amit gyerekkel a kezükben nem lehet. Így melegítő bűbájt szórt rá és egy védő burkot mely kitart pár óráig. Annyi bőven elég lesz.
Az események felgyorsultak szinte pillanatok alatt kerültek ki egy másik kisebb tisztásra az erdő közepén, támadóikkal szemben. Sok átok és lefegyverző bűbáj szált szerteszéjjel, nagy fényáradat kíséretében. Két férfi volt a támadójuk, kik megkeseredettek az évek folyamán, és elakarták venni mindenki más boldogságát mivel nekik nem adatott meg sok minden. A nagy felfordulásban két átok egymásba kapcsolódott, keresztezte egymást és egy erős burok jött létre, az egyik ismeretlen férfi későn észlelte azt és a halálos átkot amint kimondta és a zöld fénycsóva találkozott a mágikus töltésekkel tele lévő burokkal az felrobbant és az átok visszapattant a két férfi pedig holtan rogyott össze, míg a másik oldalról érkező lefegyverző átok ugyancsak visszapattant és eltalálta a házaspárt. Akiket az erőlöket hátra repített majd mindketten eszméletüket vesztették.
 Eközben egy autó közeledett az országúton. Benne két személy ült. Az ifjú Granger házaspár, kik most érkeztek vissza nászútjukról.
- Jaj, itt van nem messze az a szép magas szirt ahova kiskoromban mindig kijártam! Nagyon szerettem ott játszani... - fecsegett az újdonsült feleség. - Nem állnál meg egy kicsit? Émelygek. - játszotta kicsit túl magát. Ugyanis nem szeretett volna mást mint elvinni arra a helyre a férjét, amiről az imént beszélt.
A kocsi lelassított, majd megállt. Mindketten kiszálltak az autóból. A nő céltudatosan indult meg az erdő felé, hogy azon átvágjon.
-Sosem voltál jó színész - nevetett fel férje. Majd az elpirult feleségéhez lépve egy csókot lehelt annak ajkaira, aztán egymásba karolva indultak útnak.
Talán tíz perce sétáltak mikor egy csecsemő sírását hallották meg. A hang irányába fordultak hogy megnézzék kik járnak hajnalok hajnalán egy csecsemővel itt.

 ***

Aznap éjjel egy család szakadt ketté és egy új teremtődött meg. Jane Granger azonnal szerelmese lett a piciny csöppségbe. A mágia ejtette őt rabul, de mugli létére ezt ő nem érthette és érzékelhette. Egyetlen egy információjuk volt a gyermekről, pontosabban kettő.
Egy mágikus védővarázslattal felruházott medalion lógott a nyakában mely a Keresztnevét és születésének dátumát rejtette.  Ez egy szokás volt az aranyvérűeknél. Az újszülött mágiáját tartja kordában és megvédi őt, de a medál elveszíti varázserejét amint a gyermek elvégzi első tudatos varázslatát.
A fekete baglyot is vonzotta a mágiája a gyermeknek. Tagadhatatlan hatalmas energia lakozik benne. Így hát a bagoly követte az autót, és attól a naptól kezdve mindig itt volt a kicsi Hermione mellett. Így már nem is láthatta mikor pirkadni kezdett és a Flame házaspár magához tért, nem hallhatta ahogy a középkorú nő lelki fájdalma kitört és kiabált jajveszékelt gyermeke után.
De nem volt mit tenni, elkellet fogadniuk hogy a gyermekük nem létezik többé. Mert nem találták nyomát sem sehol. Pedig keresték, óh de még milyen hosszú ideig. Így hát beletörődtek sorsukba, persze híre ment az aranyvérű varázsló családokban. Hiszen az első szülinapján jelentek volna meg az fiúgyermekkel megáldott apukák, és egyezkedtek volna csemetéik jövendőbeli házasságáról. Többen is jelezték leánykérői szándékukat már Hermione születésekor, és az egyik családdal mar szinte megegyezett, persze a két család régi barátsága miatt. A Flame família ugyanis, nagyon ügyelt arra, hogy sose válaszon olyat akivel közvetlen rokonságban el, a vérfertőzés elkerülése miatt. Viszont így már ennek sem volt semmi jelentősége.
Életükben a kis Hermione hatalmas úrt hagyott maga után, és a seb valószínűleg sosem fog már begyógyulni...

~ 15 évvel később~ 

A nap első sugaraival keltem. Egyszerűen nem tudtam aludni. Izgatottságom oka pedig nem más, minthogy a vizsga eredményemnek ma kell megérkeznie. És valóban, ahogy felöltözök egy ismeretlen bagoly jelenik meg az ablakomban és kopogtat a csőrével. Adok neki egy kis madáreleséget, majd félve bontom ki az értesítőt. Pedig tudom előre mi lesz benne, nem okoz meglepetést.
Azonnal pennát és papírt ragadok, egy rövid de annál tartalmasabb levelet írjak Neki. Fogadtunk abban, hogy kinek a bizonyítványa lesz a jobb. Kétszer is átolvasom levelem, majd úgy döntök jobb lesz, ha mégis inkább átírom. Szép lassan írok, hogy ne kifogásolhassa írásom olvashatóságát újfent.
A szokásos álnevemen írom alá levelemet, s hűséges baglyom lábára erősítem a már lezárt borítékot.
Mielőtt útjára engedném, még annyit kérek suttogva:  szálljon sebesebben a szélnél.
Mintha megértené egy pillanat alatt tűnik el ugyanis a látóhatáromból.
S megfordulva szembesülök a sok olvasni valóval, valamint házasulandókkal amit a nyári szünetre kaptunk. Jobb ha neki kezdek mert sosem fogok végezni..

***

Fáradtan dőltem el az ágyon, bármennyire is érdekel a tananyag és szeretnék mindenből felkészülni, hogy minél több szabadidőm legyen majd, de a jövő évi rúnaismeret talán a legnehezebb mind közül. Kopogtak az ajtón és meglepődve láttam, hogy a szüleim kértek bebocsájtást. Mivel ez a csoportos látogatásuk nem volt hétköznapi jelenség, valamint komor arckifejezésük láttán valamilyen rossz érzés kerített hatalmába.  Mindketten leültek az ágyam szélére és láttam anyán, hogy valami nagyon felzaklatta, hiszen csak ilyenkor ennyire kimértek a mozdulatai. Kíváncsian vártam, hogy mi okozta zavarukat, hogy már percek óta meg sem szólalnak. Talán én felejtettem volna el valamit?!

- Hermione, kicsim valamit el kell mondanunk neked! Kérlek, ne haragudj ránk, hogy ezt csak most közöljük veled, de még nagyon régen eldöntöttük, hogy csak akkor mondjuk majd el, ha betöltöd a tizenhatodik életéved. – feszültem figyeltem, hogy minden szót megértsek- Majdnem tizenöt éve annak, hogy először mentünk kirándulni arra a helyre, ahová kiskoromba vittek mindig a szüleim, Nem hittem, hogy bármi is történni fog azon az éjjel, de nem így lett,- jajj ugye nem most akar felvilágosítást tartani?-rémültem meg -  épp a szírt felé sétáltunk apáddal, mikor egy kisbaba sírását hallottuk először. Azt hittük, hogy eltévedtek egy csecsemővel, de sajnálatos módon  – kezdet nagyon rossz előérzetem lenni- Egy csecsemőt találtunk az egyik bokor mélyén, otthagyták szegény gyermeket egyedül, Téged Hermione. - anyám könnyei potyogtak, és az én szemem is szúrták a könnyek de próbáltam magam tartani
 - Kérlek, ne haragudj, hogy csak most mondtuk el neked,- szólalt meg végre apa, legalábbis eddig azt hittem hogy ő az apám -  de már régen megbeszéltük, hogy így fogunk tenni. - nem hittem a fülemnek a szüleim tényleg most közölték velem hogy örökbe fogadtak?....